A társkeresés, és a párválasztás az alapvető evolúciós késztetések mellett igencsak gyakorlati okokra vezethető vissza. A férfinak és a nőnek a szaporodás génekbe kódolt parancsát követve szüksége van egy megfelelő, vele összeillő - főszabályként - másik nemű társra. Emellett a férfinak szüksége van a nőre, hogy elkészítse a ruháját és az ételét, rendben tartsa az otthonát. A nőnek pedig szüksége van a férfira, hogy biztosítsa a gyerek/ek/ felneveléséhez szükséges feltételeket, biztonságot és védelmet. Megkeresse, elejtse és hazahozza a mamutot, vagy megkeresse és hazahozza a pénz, netán a mosógépszerelőt. A legtöbb társadalomban ezért évezredek óta, és még ma is ez az alapja a társkeresést követő párválasztásnak. Persze, előfordul, hogy a párkapcsolat az utódok számára biztosabb és jobb életfeltételeket jelentő vagyonegyesülés eszköze is, vagy éppen egymásra akár veszélyt is jelentő családokat békít és köt össze. A mai nyugati világban azonban (az utóbbi évtizedekben) úgy véljük, hogy a társkeresés egyetlen oka és szempontja a romantikus szerelem (vagyis egy természete szerint – mulandó – érzelem), illetőleg a boldogság keresése. Sokan (antropológusok, pszichológusok, stb.) rámutattak már, hogy az elmúlt korokban, illetőleg a hagyományőrző társadalmakban ez a jelenség szórványos, ráadásul minden szempontból károsnak, veszélyesnek, kerülendőnek tartották, és tartják. Ők még tudták és tudják ugyanis, hogy eltérő a férfi és a nő belső, lényegi küldetése a faj fenntartására szóló “genetikai utasítás” teljesítésében. Generációk során hagyományozódó tapasztalatokból tudták, hogy a nők gyermekek utáni vágya, biztonságra törekvése, ösztön vezérelte megérzése nagy valószínűséggel segít kiválasztani a számára kedvező (genetikai kódot hordozó) férfit. Az sem volt titok, hogy az anyai gondoskodás és szeretet egyik fontos alapja is az, hogy a nő gyermekeiben szívesen ismerjen rá az apa vonásaira, tulajdonságaira. A hagyományos társadalmak ebben az egymásra találásban - életszövetségben - segítették a párokat, és abban is, hogy együtt maradjanak, (biztosítva a gyerekek családban való felnevelkedését).

 Mint már utaltam rá,  férfi és nő (két ember) párkapcsolata mindig összetett lelki működéseket – gondolatokat, érzelmeket, elvárásokat stb. is – feltételez. Rengeteg elvárás és érzelem működik a társkeresés témakörével kapcsolatban. Ezek az egyéni fejlődés során, fokozatosan alakulnak ki. Nem születünk a párkapcsolathoz szükséges képességekkel és készségekkel. A felnőtt férfitól vagy nőtől elvárható magasabb szintű lelki és szexuális érettség és alkalmasság, valamint az ennek megfelelő viselkedés (a szexuális társra való igény, a társkeresés, mint törekvés és a nagyjából hozzáillő társ megtalálásának, megtartásának képessége) hosszú fejlődési folyamat eredménye. Ráadásul ez az eredmény (vagyis az ezzel kapcsolatos gondolatok-, érzelmek-, elvárások, készségek rendszere) ellentmondásos, mint maga az ember. Miért? Azért, mert a teljes értékűnek tekintett, hosszú távú párkapcsolat 4 olyan törekvésre épül, amelyek tökéletesen szinte soha sem teljesülnek. A jól sikerült gyerek nemzése, világrahozatala és felnevelése, a véglegesség (végleges elköteleződés, illetőleg élethosszig való együtt maradás), a teljesség (testi és lelki igényeink kielégítése a másik által), valamint a kizárólagosság (kizárólag a párunkkal folytatott szexuális kapcsolat) sokszor rendre csorbul. Egyre inkább úgy tűnik, túlzott elvárás, sőt talán önmagunk és társunk számára állított veszélyes csapda, hogy mind e 4 célunk beteljesítését ugyanabban a kapcsolatban akarjuk megélni. Így volt ez régebben, illetőleg a hagyományos társadalmakban is, ma pedig még sokkal inkább ez a jellemző. Ráadásul, nemcsak hogy 4 rendkívül összetett és átfogó cél teljesítését várjuk el egy személytől, hanem ezek tökéletes teljesítését is, természetesen a saját szájunk íze szerint. De nincs mit csodálkozni, e törekvések is, meg azok sérülése is épp úgy az evolúciós verseny, mint a mai életforma eredményei.